Cassy Blacksmith: Miracle Caffé

Cassy Blacksmith: Miracle Caffé

Nagyapa a karosszékében ücsörög az ötéves kisunokájával, Alice-szel az ölében, aki most is, mint minden hófúvással teli karácsony estén nógatja a nagyapját, hogy az meséljen neki egy szép történetet.

– Szóval valami szép történetet? – kuncog nagyapa.

– Csakis valami olyasmit – lelkendezik a kislány. – Valami, amiben karácsonyi csoda van!

– Jól van, nézzük csak – gondolkodik el az öreg, majd megkopogtatja a halántékát. – Talán csak akad itt valami. De aztán figyelmesen hallgasd! Ne hogy, túljárjak az eszeden.

Alice szeme kíváncsian sugárzik, mint mindig, amikor a nagyapja meg akarja őt viccelni a történeteivel.

***

Tökéletes – gondolta magában Daniel, amikor meglátta a huszonharmadik utca régi barnatéglás házai között az eldugott kávéházat. Úgy érezte, a jelentéktelen hely – amelyen a Miracle Caffé felirat a ráesett vastag hótakarótól már szinte nem is látszódott, és alig lehetett kiszúrni a többi neonszínnel villogó tábla mellett – hívogatta őt, és a sors akarta úgy, hogy végül betérjen a cifra színekkel kifestett üzletbe.

Miután belépett a szantál és bergamot illatú helyiségbe, már tudta, hogy jó helyen jár. Az apró kávézóban nem nyüzsögtek az emberek, ellenben az alig néhány méterre lévő olasz kávézóban, ahová Daniel lakótársa, a kibírhatatlan és bosszantó, Jeff, no meg a szintén elviselhetetlen barátai jártak. Egy olyan menedékre vágyott, ahol kikapcsolódhat, és végre befejezze az átkozott forgatókönyvet, amit alig tizenkét óra múlva kellett leadnia az egyetemen.

A Miracle Caffé elég eldugottnak és üresnek látszott, hogy néhány óráig nyugta lehessen, és egészen biztosan nem fog olyan ismerősökbe bukni, akik majd feltartják, vagy a készülő munkáról kérdezgetik.

Daniel még sosem látott olyan furcsa kávézót azelőtt, olyan volt, mintha a holmikat egy zsibvásáron guberálták volna össze, semmi sem passzolt össze. Az asztalok és a székek különböztek egymástól, némelyik tömör vörösfenyőből készült, másikuk inkább hajazott túlméretezett sámlira, de akadtak ott tarka, kordanyaggal kárpitozott kanapék, puffok és bársonyfotelek is. Ahány fala és sarka volt a kávézónak, azt annyi színnel festették le, a napsárgától kezdve, a burgundililán át a spenótzöldig. Az antiknak tűnő szekrényeken más-más formájú bögrék és csészék ücsörögtek, egyik sem hasonlított a másikra, kisebb-nagyobb csuprokban és dobozokban különféle kávékat és édességeket tároltak.

Daniel odament a pulthoz, rendelt egy cappuccinót. Egy Missy nevű, pinkhajú lány felvette a rendelését, majd megkínálta őt egy ajándék házi vajkaramellával. Daniel mosolyogva elfogadta, majd kinézte magának az egyik leghátsó asztalt az ablakok mellett, ahonnan éppen rálátott az utcára. Az egyik öreg olajbarna fotelt választotta ki, amelyikre nem lehetett rálátni a bejárattól, a másikra rápakolta a cuccait, remélve, hogy aznap már nem lesz más társasága. Elővette a táskájából a laptopját, a jegyzeteit, azokat maga elé tette, majd összekulcsolta a kezeit és kiropogtatta őket.

Háromszor mélyet sóhajtott – egyfajta rituáléként, hogy felkészüljön a többórás kemény munkára –, amikor a semmiből ott termett egy lány az asztalánál a cappuccinójával. A lány egy piros kendőt viselt a fején, és olyan csodálatos kávébarna szeme volt, amiket sűrű pillák kereteztek, és amiket a fiú napestig el tudott volna nézni. A lány mosolygott rá, a szeplők a szeme a sarkában megrándultak. Daniel nézte a mosolyát, és nem tudta megmondani, de egyszerre látta szomorúnak és fáradtnak, mégis teljesen lebilincselte őt.

– Helló! – bukott ki hirtelen Danielből, és észre sem vette, de a vajkaramella hirtelen lecsúszott a torkán.

Daniel tüdejében bent akadt a levegő és szúrt az oldala. Amikor a lány letette a bögréjét az asztalra, Daniel köhögni és fuldokolni kezdett. Egyre jobban fájt a rekeszizma, a szeme is belekönnyezett, próbálta felköhögni a karamellát, de nem sikerült. A pincérlány észrevette, hogy valami baja van, és a segítségére sietve néhányszor megütögette a hátát.

– Jól van, nem lesz semmi baj! – mondogatta neki.

Amikor Daniel tovább köhögött és hörgött, a lány odament mögé, átkulcsolta a mellkasát és jónéhány szorítással megakadályozta, hogy a fiú megfulladjon.

Az utolsó szorításnál Danielnek sikerült felöklendezni a karamellát, ami elgurult a földön, be az egyik fotel alá. Daniel lábai remegtek, le kellett ülnie.

– Most már minden oké! – jegyezte meg a lány, és végig simított a karján.

Daniel arca égett a szégyentől, mire sikerült lecsillapítani a köhögést. A lány hozott neki egy pohár vizet, de mire Daniel megköszönhette volna neki a segítséget, eltűnt a szeme elől.

Danielnek csak nagy nehezen sikerült felfognia, hogy az imént a lány megmentette az életét. Meg akarta köszönni neki, amit tett, de a lány jó ideig nem tért vissza. Odament a pulthoz, de Missy túl elfoglaltnak tűnt. Várt egy kicsit, de amikor egyre többen néztek rá szúrós szemmel, amiért feltartja a pult előtti sort, visszament a helyére.

Danielnek emlékeztetni kellett magát, hogy fontos feladata van, amit ha nem teljesít, akkor elbukhat egy nagyon komoly ösztöndíjlehetőséget, ezért inkább visszaült az elsőnek választott fotelbe, és elmerült a munkában.

A piroskendős lány többször nem került elő, Daniel azzal magyarázta magának, hogy biztosan csak kisegítő, és mivel a kávézónak nem volt túl nagy a forgalma, ezért biztosan már hazament. Akármennyire is próbált koncentrálni, néha azon kapta magát, hogy a piroskendős lányra gondol, és megpróbálja elképzelni, hogy miről beszélgettek volna, hogyha Daniel nem kezd el fulladozni; hogy mi történt volna, hogyha sikerül megtudnia a nevét.

Néhány óra elteltével, mikor Daniel szeme már sajgott, és úgy érezte, összefolynak a laptopján a betűk, elmentette és bezárta a dokumentumot. Még egy kicsit várt, mielőtt felitta volna a harmadik cappuccinó maradékát, de mivel a lány továbbra sem jelent meg, összepakolt.

Mikor elhaladt a pult mellett belesett mögé, hátha ott megtalálja, akkor észrevette, hogy a pult mögött egy ajtó nyílik egy hosszú folyosóra, ahonnan további ajtók vezetnek más helyiségekbe. Biztosan az egyik egy személyzeti bejárat, valószínűleg a lány is ott távozott, ezért nem vette észre, amikor elment.

Daniel úgy érezte, hogy adós neki, amiért segített rajta, ezért eltervezte, hogy legalább egy üzenetet hagy neki. Odament a pinkhajú pultoshoz, aki éppen kávét darált egy régi géppel.

– Ne haragudj, délelőtt volt itt egy lány, aki piros kendőt viselt a fején…

– Biztosan, Teresára gondolsz – mondta Missy, majd pukkantott egyet a zöld rágógumijával.

– A nevét nem tudtam megkérdezni – rázta a fejét Daniel. – Reggel csaknem megfulladtam, és ő segített, de nem tudtam neki megköszönni.

– Hát igen, Teresa már elment – felelte a lány unottan.

– Nem tudod véletlenül, hogy holnap is bent lesz-e?

– Kétlem.

Missy kikapcsolta a darálógépet, és a frissen darált kávét egy nagy dobozba szórta. Csöppet sem érdekelte, hogy Daniel mit is akar, a pultban szóló zenét dúdolta.

– Nem tudod véletlenül a telefonszámát? – próbálkozott tovább Daniel.

– Bocsika, de nem. Én is csak nemrég vagyok itt, és igazság szerint Teresa helyére vettek fel.

– Esetleg hagyhatnék neki egy üzenetet? – Daniel egy kissé ingerült lett Missy nemtörődömségét látva.

– Tőlem – vonta meg a vállát. Daniel nem is próbálkozott, hogy megértse őt, csak elővett egy darab papírt a táskájából, majd lekörmölt Teresának egy rövidke üzenetet, ami ennyiből állt:

Szia, Teresa, én vagyok az, akit ma megmentettél a fulladástól. Szeretném valahogy meghálálni. Megtennéd, hogy felhívsz? Köszönöm, Daniel Watson.

Daniel abban a reményben firkantotta le az üzenetet és a telefonszámát, hogy Teresa majd felhívja. Abban bízott, hogyha a sors egy olyan kávézóba tereli, ahol még sosem járt előtte, és ahol egy ismeretlen lány ugyanazon a napon megmenti az életét, akkor valószínűleg terve van velük kettejükkel.

Ám Teresa nem hívta fel. Sem azon a napon, sem az azt következőn. Daniel gyanakodni kezdett, hogy talán Missy valami miatt nem adta át neki az üzenetet, ezért Daniel ellátogatott a Miracle Cafféba az egyetem után. Ám mikor odaért, meglepődve látta, hogy a „Zárva” felirat függ az ajtón.

Daniel belesett az üvegen, és meglátott egy idős hölgyet, aki a pult előtt mosott fel.

Daniel bekopogott. A hölgy felkapta a fejét és a hang irányába fordult. Meglátta a hóesésben ácsorgó fiút, majd klumpájában odabattyogott a bejárathoz.

– Elnézést, látom, hogy zárva vannak – kezdte Daniel, amikor észrevette az őszhajú néni morcos ábrázatát. – Teresát keresem. Hagytam neki két napja egy üzenetet, de nem vagyok biztos benne, hogy megkapta.

– Biztosan nem kapta meg, Teresa két napja kórházban van – magyarázta a hölgy.

– Értem, és nem tudja megmondani, melyik kórházban van?

A néni először elég kétkedő szemmel nézett a fiúra, de aztán megadta neki a kórház pontos címét. Azt már nem sikerült kihúznia belőle, hogy Teresa miért van ott, jobbnak látta nem feltartani a hölgyet a munkájában.

Miután az idős takarítónő bezárta a kávézó ajtaját, Daniel elbizonytalanodott, hogy vajon Teresa örülne-e neki, hogyha meglátogatná. Elvégre azt se tudja, hogy kicsoda, talán nem is emlékezik rá. Egyáltalán nem fogja-e furán érezni magát, hogyha egy vadidegen ember meglátogatja őt a kórházban?

Aztán úgy döntött, hogy mégis meglátogatja, ennyi jár neki azért, amiért megmentette őt a fulladástól. Ha nem éppen Teresáról lett volna szó, talán könnyen le is mondott volna róla, de úgy érezte, hogy nem véletlen, hogy aznap éppen a kávézóban találkoztak.

A sarki virágboltnál vett egy csokor virágot, és taxiba szállt. Csak alig néhány háztömbnyire vitte a taxi, Daniel korábban már járt ott, mikor egyszer a lakótársa, Jeff villanykörte cserélés közben leesett a létráról. Mivel Jeff rokonai nem laktak a városban, ezért ő kísérte el a fiút, hogy összevarrják a felrepedt homlokát.

Daniel a recepciónál megérdeklődte, hogy merre találja Teresa Powellt. A recepción ülő kisasszony elmondta, hogy melyik osztályon van Teresa, de egy csöppet akadékoskodó volt, amikor megkérdezte, hogy Daniel a családtagja-e.

Tudta, hogy ebbe szívesen belekötnek a kórházi dolgozók. Amikor Jeffet kórházba hozták, akkor is a bátyjának kellett kiadnia magát, hogy szóba álljanak vele.

Daniel azt hazudta, hogy Teresa unokatestvére, így a fiatal nővér kelletlenül, de elmagyarázta Danielnek, pontosan merre kell mennie. Daniel kalapáló szívvel futott fel a harmadikra, magában azt a beszédet fogalmazva, hogy miért is van itt Teresánál, de miközben ezen gondolkodott, belefészkelt a fejébe a gondolat, hogy talán Teresának sokkal nagyobb a problémája, mint gondolta.

Amikor a megfelelő szintre ért, segítséget kért egy férfi ápolótól, aki megmutatta neki a háromszáztizenötödik szobát. Daniel megállt a résnyire nyitva hagyott ajtó előtt és fülelt. Tudni akarta, hogy van-e bent másvalaki, nem akarta csak úgy Teresára vagy a családtagjaira törni az ajtót. Amikor nem hallott odabentről zajokat kiszűrődni, benyitott.

Teresa egyedül feküdt a szobában, olvasott, amikor Daniel belépett. A fiú megállt az ajtóban, a lány csodálkozva nézett rá. Az arca beesett volt, a szeme alatt mély karikák ültek, de Daniel még így is gyönyörűnek látta.

– Szia! – köszönt rá Daniel.

– Te itt? – csodálkozott a lány, és letett a kezéből egy könyvet az ölébe. Daniel az ágya mellé sétált. Teresa most nem viselte a kendőt, a hosszú barna haja a vállára, onnan pedig a takaróra hullott.

– Ne haragudj, hogy itt zavarlak – mentegetőzött Daniel, majd magasra emelte a kezében a csokrot. – Ezt neked hoztam.

– Gyönyörűek! – Teresa a kezét nyújtotta a csokorért, aztán beleszippantott az egyik fréziába. – Igazán nem kellett volna.

– Dehogy nem, ennyi jár egy megmentőnek.

Teresa halványan elmosolyodott, de Daniel észrevette a szemében bujkáló lehangoltságot. A fiú elvette a csokrot és az éjjeli szekrényen álló vázába tette, majd odament és kihúzta a betegágy alatti háromlábú széket.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Teresa, amikor Daniel leült.

– Két napja hagytam neked a kávézóban egy üzenetet, de mivel nem hívtál fel, ezért gondoltam, hogy nem kaptad meg – felelte Daniel. – Ma elmentem a kávézóba és egy idős hölgy mondta, hogy itt vagy.

– És, miért jöttél?

Daniel egy kicsit csalódott, amiért a lány ennyire közömbösen viselkedett vele.

– Szerettem volna megköszönni, hogy két napja megmentettél a fulladástól. Hálás vagyok érte, hogy éppen akkor voltál ott, ahol.

– Semmiség – vonta meg a vállát Teresa, majd megvakarta a kézfejébe szúrt kanült. Daniel észrevette, hogy Teresa könyökhajlatán sok a véraláfutás, és a kézfején is több seb arra utal, hogy régóta jár már a kórházba.

Daniel tudta, hogy ők ketten még mindig csak idegenek egymásnak, de szeretett volna segíteni Teresának, ezért nem tartott tőle, hogy megkérdezze a lánytól, miért van kórházban.

– Mi történt? – érdeklődött Daniel. – Miért vagy itt?

Teresa először farkasszemet nézett vele néhány pillanatig, valószínűleg azt fontolgathatta, hogy megossza-e Daniellel ezt az információt, de aztán megadóan sóhajtott egyet.

– Nem sokkal azután, hogy megmentettem az életed, jelzett a csipogóm, hogy találtak nekem vesét. Tudod, már elég régóta transzplantációra várok, ezért vagyok itt – tárta szét a kezét.

– És sikerült a műtét, vagy ezután lesz? – ráncolta a homlokát Daniel, nem értette, hogy Teresa, miért ilyen bosszús.

– Kiderült, hogy a donor még sem megfelelő nekem. Szóval, most még várunk. Elvileg találtak nekem egy másikat, de az idő, míg átér New Yorkba, és halmozottan hátrányos a helyzetem, mivel nincs elég vér az ellátóban. Irányított véradás folyik, viszont a családomban senkinek sincs olyan vére, mint nekem.

Daniel gyomra görcsbe rándult.

– Miért, milyen vérre lenne szükséged?

– A vércsoportom 0 mínuszos. Sajnos csak ugyanilyet kaphatok, és ebből most kevés van.

Daniel nem sokat értett az orvostudományhoz és a transzplantációhoz, de egy valamit tudott, hogy mit jelent, ha valakinek 0-s a vére. Hiszen áldás és átok egyszerre, ezt saját bőrén tapasztalta. Ekkor értette meg, hogy tényleg vannak olyan erők, amik jóval az emberek fölött uralkodnak. Legyen az sors, vagy nevezzék bármi másnak, ami őt és Teresát ugyanabba a kávézóba terelte, a lényeg, hogy mindkettőjüknek szüksége volt a másikra abban a pillanatban.

Daniel mosolygott, és Teresa kezéért nyúlt.

– Azt hiszem, tudom, hogyan segíthetek – mondta Daniel, és mielőtt Teresa bármit is kérdezhetett volna, a fiú kirohant a szobából.

***

A kis Alice elbűvölve hallgatja a nagyapja szavait.

– És utána mi történt? – kérdezi izgatottan.

– Daniel természetesen azonnal felkereste Teresa orvosát és jelezte, hogy neki is 0-s a vére. Sőt, minden ismerősének szólt, és néhány órán belül már megvolt a megfelelő mennyiségű véradag, hogy elkezdhessék Teresa műtétjét.

– És Teresa meggyógyult?

Nagyapa megsimogatja Alice arcát.

– Hát hogyne. A műtét sikerült, és attól a pillanattól kezdve ő és Daniel elválaszthatatlanok voltak. Daniel szörnyen szerencsés, amiért Teresa belépett az életébe. Nem csak az életét, de sok-sok mindent köszönhet még neki.

– És nagyapa, Daniel és Teresa boldogon éltek, és még ma is boldogok? Ugye, igen?

Nagyapa átnéz a kanapén ücsörgő feleségére, aki másik karon ülő unokájukat dajkálja. Hosszú fonatba fogott haját az idő őszre szőtte, de számára most is ugyanolyan gyönyörű és káprázatos, mint amikor azon a decemberi napon meglátta a Miracle Cafféban.

– Hát persze – feleli nagyapa. – Még ma is.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (2 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Asszem első körben kicsit húzni kéne a Daniel nevű főszereplőd nevéből. Egyébként, ha jól tudom, vércsoportot közvetlen felmenőtől örököl az ember, tehát elvileg akkor nem találni a közvetlen családban, gondolom, ha a felmenő, akitől örökölte, elhunyt, vagy elhúzta a csíkot a világ végére. Mondjuk azért furi, hogy NYC-ben, ahol laknak vagy tíz millióan, nincs elég nulla Rh- vér :)) (a Tarcsai Flór Ferencben előfordult, de az mégse NY). Mindegy, ez csak kukacoskodás, aranyos kis mese volt ez a történet. Igazi unokának való.