Bencze Nóra: Gyöngyök

Bencze Nóra: Gyöngyök

A hajnal első sugarai lassan elborították az eddig homályba burkolódzó szobát, aranyszín ragyogással vonva be a falakat. Az egyik falnál, az ablak alatt állt egy kis asztalka, rajta üveggyöngyökből fűzött nyaklánc. A gyöngyök esőcseppekként verték vissza a napsugarakat, buborékmintákat festve a vakolatra, mintha pezsgőbe merítették volna a helyiséget.

A fény végigsuhant a szőnyeg mentén, felkapaszkodott a szekrényre, átugrott a kis széken, míg végül megállapodott az ágyban fekvő kisfiú arcán. Óvatosan, vigyázva végigsimította, mintha félne, hogy megsebesíti a puha, selymes bőrt, ha túl durván ér hozzá.

Vagy talán csak nem akart még több fájdalmat okozni neki, mint amennyit az élet egyébként is rákényszerített, hogy vékony, törékeny vállai csak folytonos, soha meg nem szűnő reménye és kitartó hite miatt bírták el.

Arcára szempillái árnyékának játékos mintáit rajzolta a nap, szájának vonalát megpróbálta apró csiklandozásokkal feljebb görbíteni, míg a kisfiú végül meg-megrebbenő szemhéjjal, hatalmasra nyitott szájjal nyújtózkodni kezdett. Hátát behomorította, kezével az ég felé kapaszkodott, mintha el akarná érni a felhőket, melyek békésen úsztak a halványrózsaszín pirkadatban.

A gyermek izgatottan kiugrott az ágyból, mosolyt ragasztott az arcára, ahogyan azt már volt ideje begyakorolni, hiszen amióta az eszét tudta, ezt csinálta.

Az ablakhoz lépett, lábujjhegyre állt, és elhúzta a függönyt. Szélesre tárta az ablakot, friss levegőt engedve be.

Lehunyt szemmel hallgatta a csicsergő madarakat, a borgőzösen röpködő, néha valamivel össze-összeütköző bogarak zümmögését, a fű növésének szinte hallható sercegését, a környező házakban ébredező emberek által csapott zajt.

Az orrán pajkosan körbefutott a langymeleg, az égre lassan felkapaszkodó vörösben lángoló korong szelíd fénypászmája, átmelengetve a kisfiú lelkét.

Kicsi markába szorította a gyöngysort, amit tegnap fűzött, és kiszökdécselt a szobából, de előtte odasúgta a napnak:
─ Gyere velem! Vigyázz rám! – A sugarak pedig a faparkettán ide-oda suhanva, a porszemekkel táncot lejtve, vidáman ugrándozva követték az útját a parányi konyhába.

A kisfiú pipiskedve, az ujja hegyével elérte a kenyértartóban lévő zsemléket, és egy kenőkést előhalászva az egyik fiókból megvajazott kettőt.
Mindkettőt egy tányérra rakta, majd előszedett a hűtőből egy csomag felvágottat, és mindent kivitt az étkezőasztalra.

Ezután csendesen besurrant az anyukája hálószobájába, és bekúszott mellé az ágyba. Olyan jó volt az édesanyja meleg testéhez bújni, a finom illatú hajába fúrni az arcát!

A nő nem lassan ébredt fel, mint a fia, hanem egyik pillanatról a másikra kipattant a szeme, ami már-már ijesztően nagynak tűnt vékony, a csontjára simuló bőrű arcában, és hófehér kezeivel szénfekete, bár itt-ott már őszülő hajába túrt.

─ Jó reggelt, Krisz! – mosolygott halványan a fiára.

Csak egyszer, egyszer tudnék egy igazi mosolyt csalni az arcára, vidámságot a szívébe! – fohászkodott Krisz magában, a szája sarkát harapdálva.

─ Anyu – szólította meg tétován. – Csináltam neked valamit… Gyere, megmutatom! – Az arca kipirult az izgatottságtól, égszínkék szemei tágra nyíltak.
─ Mindjárt – sóhajtotta a nő fáradtan.

Mindig fáradt volt… Este későn ért haza, mire a kisfiúnak már meg kellett fürdenie, és reggel korán ment el a munkába. Krisz mindennap azért imádkozott, hogy egyszer az anyukájának legyen ideje rá, csak rá…

─ Nézd, tegnap csináltam az oviban – nyomta reménykedve anyja kezébe a nyakláncot, amikor végre kijött a szobájából.

─ Köszönöm! – Újabb vértelen mosoly, majd a gyöngysor visszakerült az asztal szélére, ahonnan az előbb Krisz felemelte.
─ Felveszed? – pislogott könyörgően, gyermeki szívének minden ártatlan vágyával anyjára, az egyetlen családtagjára, akit szerethetett.

Pedig Barnus, az ovis barátja már többször is mondta, hogy neki otthon van apukája és anyukája is, és érte nem a szomszéd bácsi szokott menni az oviba, hanem mindig valamelyik szülője, és Krisz minden alkalommal irigykedve figyelte őt, aztán bánatosan kullogott haza a bélyegekről mesélő bácsi molyirtószagú kezét fogva.

─ Igen, persze, majd… – Megint ez… mindig ez… majd… majd… majd…

Krisz felöltözött, megette a zsemlét, megmosta a fogát, aztán kiszaladt a kocsihoz, mert anyu már ideges volt, hiszen mennie kell munkába.

A kocsi kilőtt, majd egy pillanatra lefékezett az óvoda előtt, ahol a kisfiú kipattant belőle, és már száguldott is tovább.
Ha anyu hordani fogja a nyakláncot, ígérem, egész hazaút alatt fogom majd a bácsi kezét – fogadkozott.

Este, amíg anyu nem ért haza, játszott a piros kisautójával. A kocsi begurult az anyukája ágya alá, Krisz pedig bemászott utána.

Amikor a keze valami kerekbe ütközött, elszorult a szíve, a torkába gombóc férkőzött be, és megakadályozta a nyelésben.
Remegő ujjakkal húzta ki a porból az üveggyöngyöket… a nyakláncot, amiről reggel anyu azt ígérte, hogy felveszi.
Egy szikrázó könnycsepp ült meg a szeme sarkában, és nem akart legördülni onnan, míg Krisz a pólója ujjával le nem törölte.

Egész este anyukáját leste, hátha csak félreértett valamit, hátha a nyaklánc csak véletlenül esett le oda, és anyu már keresi… de eszébe sem jutott.

A kisfiú a szobájában a párnájába fúrta az arcát, oda zokogta bele minden bánatát, oda üvöltötte a fájdalmát, és a hideg, hófehér huzat elnyelte a könnyeket és a hangokat is…

A nap utolsó sugarai vigasztalón, már-már leheletszerűen futottak végig a kisfiún, melegségükbe vonva őt, lassan felszárítva a könnyeket a pirosra dörzsölt arcról, és a vörösre sírt szemekből.
Azután lebukott a hegyek mögé, elsírva a kisfiúért utolsó vérvörös fénynyalábjait.

Másnap Krisz korán felébredt, felhúzta a sportcipőjét, és kisurrant a házból. Felkapaszkodott a közeli, meredek domboldalon, ahol télen a nagyfiúk szánkózni szoktak, és a térdére támaszkodva, halkan pihegve állt egy ideig odafönt.

A simogató napfény ismét átölelte, felolvasztotta a szívében háborgó jeges viharokat, és befagyott síkokat, újra hófehérré, tisztává, bízóvá változtatva azt.

A kisfiú döntött. A kezében a nyaklánc lapult, a gyöngyök égették a markát, mintha izzó parazsat szorított volna.

A nap áttört a horizonton, a dombról jól lehetett látni, úgy tűnt, mintha az előtte fekvő táj maga az égitest lenne, ahogy tűzpiros palástba öltözött.

Krisz utoljára erősen rászorított az üveggyöngyökre, majd hátrahúzta a karját, aztán előrelendítette, és messzire hajította a nyakláncot. A nap táncot járt rajta, kristályként szikrázott, majd a valaha volt ajándék lebukott a látóhatár pereméről.

─ Köszönöm, hogy te vagy nekem! – suttogta a kisfiú a napnak. – Remélem, neked tetszeni fog! Kérlek, hordd majd! – csillant fel a szeme.

Aznap este az ablakából az eget fürkészte, és amikor az első csillagok feltűntek a mély, puha, sötét kékségben, észrevett egy, a nyakláncra megszólalásig hasonlító csillagfüzért.

A hála és öröm forró könnyei versenyt ragyogtak az égen szikrázó gyémántokkal.

*

A novella először a Merengőn jelent meg

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (1 vote cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Nagyon szép! Igazán jól bánsz a szavakkal!