100 szavas írástechnikai játék

Szeretsz írni? Szeretnél szerkesztői véleményt? Játssz velem!

A nyertes beküldheti a regénye vagy novellája első 10 ezer karakterét, és megszerkesztem, így kiderülnek a tipikus hibák.

Feladat:

Felállt és kiment.

Ezt a mondatot kell kibővítened kivételesen most PONTOSAN 100 szóra. Csak egy mondat lehet, nem több, és erős életérzést, vagy hangulatot sugározzon.  (Nincs megkötés hely, idő, narráció, karakter kapcsán.)

Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)

Határidő: szeptember 10, hétfő éjfél.

Eredményhirdetés: szeptember 14, péntek reggel

A beküldött írás szerkesztett változata kikerül: szeptember 21, péntek reggel

*

Mi is ez a szerkesztés, amit nyerhetsz? Lapozz bele az írástechnikai rovatunkba!

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/tag/irastechnika

***

Egyéb segítség a játékhoz:

– kerüld a sablonos megfogalmazásokat

– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)

– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled

– figyelj a helyesírásra

– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)

– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan

 

Jó játékot!

——————

Egyéb hír:
Elkészítettem az Aranymosás Irodalmi Magazin hivatalos Facebook lapját, érdemes lájkolni, mert a jövőben ide teszem a híreket, nem az Aranymosó szerkesztői profilomra.

Az új oldal: ITT.

 

 

VN:R_U [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
37 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Felállt és kiment. Emily ott maradt a konyhában. Maszatos kötényébe törölte ujjait, miközben érezte a már megszokott fájdalmas rezignáltságot: sírni fog. Magába nyelte könnyeit, miközben ura után nézett, aki kivételesen nem verte meg. Emily piros orrát a köténye szélébe takarta, megfordult és a konyhapult rendetlenségével nézett farkasszemet. Szeletelni kezdte a húst. Apró csíkokat vágott, boldogult férjére gondolt, aki lovász volt a birtokon, s a gyermekeire, akiknek egymás után adott életet, amit a Jóisten sorjában el is vett tőlük. Egyedül volt a birtokon egy dühödt, szeretni képtelen, magányos kényúrral. Rápillantott késére, elmosolyodott, de tudta, hogy ilyen a cseléd helyzete a századfordulón.

  2. Amikor a fiú gondolatai szokásos körtáncuk után ismét ugyanazzal a fájdalmas felismeréssel szembesítették, legszívesebben felállt és kiment volna, ki a többiek közé, abba a hívogató és megnyugtató rózsaszín felhőbe, ami már mindenki mást megtévesztett és elragadott, de ezúttal is képtelen volt rá; áldás és átok is volt ez egyben, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy kint is ugyanaz az üresség várja, amit odabent rémíti, ugyanaz a fagyos és égető magány, ami egyre jobban felemészti és elvékonyítja, ugyanaz a félelem, ami nevető démonként ül a vállán; és ő volt az egyetlen, aki sosem érezhette a hamis boldogság megnyugtató simogatását.

  3. A hétfő reggelek szörnyűek a diákok számára; akár csak Garfield macskának, bár nekik más okokból: a tanárok folyton cseszegetik őket, rengeteg házit adnak a hétvégére; amit a diákok „bosszúból” óra előtt másolnak le valaki olyanról, aki szorgalmasan megcsinálta; elkezdődik egy újabb hét, ki tudja, milyen rejtelmekkel, meglepetés röpdogákkal -olvasta fel irodalom leckéjét Kiss Gergely, amit a tanár nő nem igen díjazott, hiszen egy elit iskolában tanít, ahol az ilyesminek nincs helye, az effajta viselkedést nem tűri meg, de ennek nem adott hangot csak felállt és csendesen kiment a teremből, szemüvegét megigazítva, méltóságteljesen, mintha nem most alázta volna porig hőn szeretett tárgyát egy kilencedikes diák.

  4. Órák óta minden szava, mozdulata, a rohangálása a lakásban, a maga mögött becsapott ajtók dübörgése, a keményen odakoppintott poharak, egyszóval minden rezdülése engem vádolt és én tudtam: alaptalanul érez így; tanácstalan és sértett lettem, nem voltak válaszaim a rám zúdított panaszáradatra, csak hallgattam őt zavarodottan, aztán felálltam és kimentem, mert szükségem volt friss levegőre, egy sétára, hogy átgondoljak mindent, de félóra sem telt bele amikor becsapva magam mögött az ajtót jelentőségteljesen megérkeztem, hogy végre elmondjam, rosszul látja a dolgokat, közben fel-alá rohangáltam és hatalmas taglejtésekkel adtam nyomatékot a mondandómnak, de ő csak hallgatott, csüggedten nézett rám, aztán felállt és kiment.

  5. Amikor hosszas hallgatás után végre felém fordult, és egy hirtelen mozdulattal ellökve magát attól az átkozott foteltől felállt, rögtön láttam a tekintetében, hogy fölösleges itt már minden szó, mert a döntése, amellyel egyszer s mindenkorra megváltoztathatja mindnyájunk életét, végleges, és mostantól kezdve hiába is próbálnék holmi észérvekkel áthatolni azon a kikezdhetetlen páncélon, amit vasakaratából kovácsolt saját elképzelései köré; ettől legszívesebben felsikoltottam volna, addig nyújtva, amíg a hangommal együtt a fájdalom is kiszökik belőlem, és be nem rekedek; ám a rettegés, hogy ezt a „fegyelmezetlenséget” a családomban generációkon átívelő téboly első jeleként értelmezné, visszatartott, és némán könnyezve néztem végig, ahogy kiment.

  6. Miután elsorolta vádjait orvosa ellen, a tizenkét éves kislány felállt; megkönnyebbült, amiért végre megszabadult a fertelmes titoktól, remélte ezek után már elviszik innen, és nem kell tovább tűrnie a férfi zaklatásait, de ahogy körbenézett, az emberek arcáról mást olvasott le, mint amit szeretett volna; nagyszülei szemében a szánakozás és értetlenség egyvelege ült, nagyapjáéban némi harag is csillant, Ellery tudta, hogy nem Dr. Carrnigtonra haragszik az idős férfi, hanem rá, mivel azt hiszi, ő megint hazudozik; Ellery rájött, amíg él, nem szabadulhat ki az elmegyógyintézet falai és orvosa karmai közül; teljesen összetörve kiment az irodából, s az emeletre vezető lépcsőre lépett.

  7. Túl sok bűz, túl sok vér, túl merészen kibuggyanó máj, bél és izom, és máris mit sem ért a sok fogadalom, a máskor oly szilárd önuralom, a csikorduló fogak és minden elterelő gondolat – a helyzetet csak fokozta a zöldellő mezőn vagy a kedves áttetsző arcán követelőzőn áttüremkedő belső szerv -, mert amikor a rideg márványon szenvtelenül végigcsikordult a fém székláb, zöldülő arcú és torzuló szájú társai sajnálkozó és titkon irigy pillantásainak kereszttüzében az első orvostanhallgató végül megadta magát a sürgető késztetésnek, felállt és ingadozó léptekkel kiment, hogy kavargó gyomortartalmán a sokat látott egyetemi boncterem sárgás falainak másik oldalán könnyítsen.

  8. Miután megérkezett a harmadik kocsinyi karácsonyi dalokat vinnyogó róka, és megcsapott a preparált testükből áradó gyomorforgató szag, némi harc árán felálltam a karomat karmolászó és bókokat suttogó trónszékemből, majd kis híján hasra estem egy elsőosztályú bolhacirkuszban, belegabalyodtam a csillagos mennyezetről lelógó, törött pinokkiók madzagerdejébe, és majdnem kötöttem egy életbiztosítást a beépített szekrényből kiugró, ügyeletes ügynökkel, mire végre kimentem abból a fülledt kamrából a holdfényes folyosóra, ahol gondosan suvickolt lovagpáncélok véres csatát vívtak egy hajóorról lefűrészelt, fából faragott, ráncos sellőért, aki cuppanós csókokat dobott felém, és rábeszélt, hogy menjek fel a rémvár legmagasabb tornyába, majd a kedvéért számoljam meg a csillagokat.

  9. Felállt, viszont nem hagyta ott, egyszerűen nem sétálhatott el, hiszen még olyan kicsi volt és kétségbeesett, nem hitte, hogy kibírja azt az időt nélküle, nem gondolta, hogy készen áll rá, hiába tett úgy a gyermek, mintha boldogan játszana, látta, ez is csak álca, amivel a Nő hamis nyugalomba szerette volna ringatni, de a kislány valójában nem akarta, hogy elinduljon, ám muszáj volt, dolgoznia kellett, nem maradhatott egész nap otthon, mégis, három év után nem tudta egy vadidegennel hagyni, akit félórája ismert, de valahogy ismét erőt vett magán, hátralépett, majd egy fájdalmas sóhaj után otthagyta a lányát a dadával, és kiment.

  10. A töpörödött öregasszony felállt és kiment a fehérre meszelt falú vályogház elé, hogy órákon át az unokáját lesse a buszmegálló felől, és közben motyogott a bajusza alatt, hogy mit mondjon, ha egyáltalán megösmeri az egykori kiskamaszt, akit a kollégiumba menése előtt nem volt szabad mások előtt megölelni, megcsókolni pedig egyenesen tilos, de akiről tudta, vagyis inkább remélte, hogy mihelyst betoppant a naftalinszagú portára és meghallja a régi, megszokott élcelődő anyóka hangot, és amint megcsapja az orrát a búbos kemencében kisült cipó illata visszavedlik gyermekké, és lopva letöri a cipó gyürkéjét, miközben anyó úgy tesz majd, mintha nem venne észre semmit.

  11. Márk a koporsók között sétált, a halottak arcát nézte – nyolc, kilenc, tíz ember – és arra gondolt, mennyi ideig próbálták lemosni a vért a testekről – tizenöt, tizenhat, tizenhét -, aztán elkapta róluk a tekintetét és Anna felé fordult, aki a terem túlsó végében ült lehajtott fejjel, de most felemelte a fejét, felállt és kiment – huszonhárom, huszonnégy -, a fiú hallotta, ahogyan becsapódik mögötte az ajtó, nem akarta elhinni, hogy egyedül maradt a halottakkal – huszonkilenc -, talán nincs is egyedül, ruha suhogását hallotta, megfordult és egy koporsóból felemelkedő férfival találta magát szemközt, hátraugrott, de nem volt benne biztos, idejében tette-e, vagy elkésett.

  12. Felállt, teste megfeszült – vadságot sugárzott magából, miközben a döntésen gondolkodott, amit még nem tett meg, vagy tenni készült… vele, hogy megtapasztalja azt az érzést, ami kimaradt eddigi élete során a mindennapjaiból, ami nélkül kevesebbnek látszott a többi embernél, mégis ahogy őt nézte sokkal inkább az jutott eszébe, hogy soha, de soha nem fog megtörténni, mert képtelen rá, a szíve mélyén érezte, hogy csak ártana, nem segítene, ez pedig mély, lángoló szenvedély nélkül sosem lesz jó, még egy első alkalomnak sem, éppen ezért erővel elszakította a tekintetét, az ajtó felé lépkedett – miközben a szíve majd’ kettéhasadt – és kiment.

  13. Felállt és kiment, majd a folyosóra érve arcán végigbukfenceztek a kövér könnyek, amelyeket szorgosan próbált letörölni arcáról egy papír zsebkendővel, de már a harmadik is elázott a sírás-rívásban, amik ökölbe szorított kezének börtönében landoltak a legközelebbi kukáig; de jött a probléma, ami nehézséget okozott a fiúnak: megcsörrent a telefonja és a hívó nem más volt mint a barátja, de a kijelzőn megjelenő kép láttán vacillálni kezdett, – válaszoljon a hívásra, vagy se – majd egy laza csuklómozdulattal a keze ügyébe keveredett telefont és az ázott papírgalacsinokat – hangos csörömpölő hang kíséretében – a kukába hajította, széles vigyorral nyugtázva tettét…

  14. Csak bámulta az üres padlót, és egyszerre megrohanták az emlékei: fojtó volt, mintha egy mázsás kőtömb ülne a mellkasán, a homloka lüktetett, két keze pedig akaratlanul is a mocskos, sötét föld felé húzott, mintha a természet úgy akarna elégtételt venni azért a sok pusztulásért, amit okozott, hogy egész lényét beszippantja, élve bekebelezi – egy másodpercre felrémlett előtte, hogy talán lehetett volna másképp, talán volt egy másik megoldás is, de a gondolattól keserű lett a szája íze, és ez, mintha csak anatómiai összefüggésben állna a dermedt izmaival, annyi erőt adott, hogy végül felállt, és a lelkiismerete nehéz terhétől imbolyogva kiment az ajtón.

  15. Gratula Borika!Kénytelen vagyok itt lájkolni, mert nem a FB felületre írtál. Az általad írt mondat hangzik a legtermészetesebben.

  16. Köszi, Attila! A facebook mostanában szórakozik velem, muszáj ide írnom, mert egyszerűen hiába akarom, face-es kommentként, nem veszi be… 🙁

  17. Nehezemre esett ugyan, de megtettem- felálltam és kimentem az ajtón- szinte éreztem a tekintetét a hátamon, mégsem fordultam meg, nagyot nyeltem és csak tovább mentem, a szívem csak úgy zakatol és minden egyes lépéssel dobbant egy hatalmasat, mintha csak azt mondaná: „kérlek ne hagyd el!, de tudom, hogy végre lépnem kell, mert ha nem teszem az egyiküknek vége lesz és bár olyan önző voltam, hogy eddig hagytam őt el – tovább már nem tétovázhatok – hisz már nem csak róla és rólam van szó; az eltöltött percek, a nevetésére, hófehér selymes bőrére és édes ajkainak ízére… örökké emlékezni fogok.

  18. Ezernyi hang ostromolta a fülét, a gépek őrítő, monoton csipogása, a folyosóról beszűrődő beszélgetés foszlányok, a nővérek nevetgélése, ami idegesítette, cipőkopogás, ami talán a jó hírt hozza neki, de végül mégis elhalt, a tévé halk mormogása, amiről nem is tudta minek van bekapcsolva, és a saját, elkínzott szívének dobogása, amiről azt hitte már belehalt a fájdalomba… pam… pam… pam… erősen szorította a férfi kezét… talán most majd megszorítja, talán majd most kinyitja a szemét; de semmi sem történt, ezért aztán felállt, a férfi fülébe suttogta, hogy holnap jön, vállára kapta a táskáját és fájón verő, elszorult szívvel kiment a kórteremből.

  19. Csak ült. Nem merte megmozdítani még a lábát sem. Nézte a fiú átszellemült arcát, ahogyan sebesen suhan keze a papír felett . Amikor dolgozott gyönyörűvé vált az arca, mintha egy angyal szállt volna alá.. Időnként felnézett rá, hosszasan itta tekintetével az alakját , majd ismét munkához látott . Homlokán apró gyöngyök jelentek meg , tekintetével falta minden porcikáját . Érezte nem bírja már sokáig ! El kell innen menekülnie , különben olyat tesz, amit egész életére megbán ! Pillantásától ruhája semmivé foszlott róla .
    Aztán vége lett. Keze megállt a papíron , letette ceruzáját , felállt és kiment.

  20. Talán a hipószag tette, a szörnyű neonfénnyel, ami kivilágította az ember kezén még a legvilágosabb pihét is, vagy a gépek monoton sípolása, mindennek ominózus együttese, de a kislány már akkor tudta, hogy nem fog felépülni testvére, mikor még az orvosok mosolyogva biztatták, és a nővére is úgy nézett ki, mint aki csak tüdőgyulladásban szenved; nevetett, megnyugtatta, elmesélte újra és újra azt a történetet, amit annyira szeretett kishúga – aztán elaludt, a kislány pedig álmosan nézte; nem fészkelődött mellé, már várta a hosszú sípszót: a szívhang eltűnt, testvére meghalt, ő pedig felállt és kiment, de hogy hová, azt még maga sem tudta.

  21. Felállt, a karja esetlenül, szinte tétován lógott az érzésektől fáradt teste mellett; eleinte úgy tűnt felém nyúl, elkapja tovatűnő álmainkat, megmarkolja kapcsolatunk hirtelen szétfoszló fonalát és megölel, ahogy egy anyának illene megölelnie gyermekét, széttárja karjait, s mint régen megcsókolja a homlokom és a fülembe súgja, hogy szeret; azt reméltem harcolni fog értem, ahogy a tigrisek a mesékben bajba esett kölykeikért, de anyámat nem abból a fából faragták, és mikor a keze újra visszahúzódott kiszáradt, gyáva alakja mellé, a pillanat szertefoszlott, és ő kiment a dohszagú szobából, ami számomra az otthont, számára viszont a börtönt jelentette, amiben apám kovácsolta a rácsokat.

  22. A cserepek látványa ki akarta tépni a szívét, ő mégis erősen ragaszkodott hozzá; futólag körbepillantott, mielőtt felállt volna, próbálta megadni azt az utolsó esélyt, ami mindenkinek kijár, de abban a pillanatban nem ment; és lassan, nagyon lassan elindult kifelé, de valami mágnes folyton visszarángatta a tekintetét, végül rápillantott a sarokban kuporgó alakra, aki felől halk szipogás hangja áradt felé a levegőben; nem – rázta meg a fejét, ennyi elég volt mára, neki sem végtelen a türelme, csak el akart tűnni innen, a hegyekbe, vagy a takarója alá, és arra vágyott, hogy kötelezzék szenvedésre, és tépjék ki a felelősséget a mocskos kezéből.

  23. Szeme könnybe lábadt, pislogott párat, nyelt egy nagyot: keze a könyvet kereste, majd rátalált, és megkönnyebbülten felsóhajtott, de eszébe jutott, hogy egyáltalán nem biztos, hogy megnyugodhat, mert a papír ki is csúszhatott a lapok szorításából, és most talán valami idegen ember törli vele a száját, de még mielőtt jobban elkalandozott volna a rémisztő gondolatok között, szétnyitotta a könyvet ott, ahol a papírnak lennie kellett, és a szeme meglátta pergament, amitől szíve már megint százszor hevesebben vert, de észbe kapott, hogy bárki megláthatja, hogy mi van a könyvében, hát gyorsan összecsapta, majd megszólalt a csengő, gyorsan felállt, és kiment a teremből.

  24. Tudtam, hogy hibáztam, hogyan is felejthetném el, ha a bűntudat folyékony kínként keringett az ereimben, és még fájdalmasabb lett, valahányszor a szemébe néztem, miközben próbáltam előadni a vallomásom; de képtelen voltam igazán a mondandómra koncentrálni, mert a sírás fojtogatott, és sikítva akartam könyörögni valami felsőbb hatalomhoz, hogy hadd forgassam vissza az időt, megteszek bármit, csak őt ne veszítsem el, a csoda váratott magára, én pedig hiába győzködtem őt, hogy adjon még egy esélyt, és próbáltam nem feladni, akkor sem, amikor komor arckifejezéssel felállt, és egyetlen szóval – elég! – csendre intett, mert aztán kiment és magával vitte az egész életemet.

  25. Annyi lehetősége lett volna, hogy változtasson valamit a helyzeten, bármikor megtehette volna, hogy él a jogával, és mint a tündérek jogos uralkodója felszólal az igazságtalanság ellen, ő még is ülve maradt, csupán kezeit kulcsolta össze az ölében – az ezüstindákkal díszített karperecén megcsillant a rózsakvarcból készül csillár szivárványszerű fénye, a nagymamájától örökölt ékszer biztosította arról, igen is megérdemli, hogy részt vegyen a Tanács ülésé -, megpróbálta hát újból szólásra nyitni a száját, de végül elhatalmasodott rajta a félelme, a születésétől belenevelt korlátozottság erőt vett rajta, így csak fogta magát, felállt, és kiment a teremből, hagyta, hogy mások alakítsák népének életét.

  26. A fiú felállt a székre, és ő már tudta, elkönyvelheti a vereséget, mégis megpróbálkozott néhány banális fogással, hogy mentse a menthetetlent – előhívott ősi félelmeket, a bizonytalanság rémét, megkocogtatta az idegvégződéseket, hogy libabőrrel tiltakozzanak a kötél durvasága ellen, riadót fújt az ösztönök fülébe, dobogják csak a vérben az élet vágyát, előráncigált a tudat mélyéről egy elcsépelt mondást, hogy mindig van remény –, aztán jelezte odafent, hogy ő megtett minden tőle telhetőt, nézte, ahogy a szék megbillen, szinte elegánsan, finom ívben zuhan a padló felé, és végül kiment, vállat rándítva az emberi gyengeségre: a test lenghet a kötélen, a léleké a vándorlás.

  27. Megszólalni rég nem tudtam, csak néztem a szánalom és a sajnálat undorító zöldes egyvelegét a tekintetében és már biztosan tudtam, nem így akarom az utolsó perceimet végigcsinálni, nem akarom látni a tekintetében a lassan sorvadó testemet, nem akarom érezni, hogy csak nyűg vagyok, kolonc, időpocsékolás, hisz még élek, élni akarok, a szívem még veszettül kalapál, és ha nem lennék ennyire rohadtul egyedül, felkelnék és futnék, nevetnék és sírnék, fityiszt mutatnék mindenkinek, aki már csak a bennem növekedő daganatot, áttétet látja, aki zavartan elfordítja a tekintetét, ha ránézek, vagy aki már nem érint meg többé, mint ő, aki épp felállt és kiment.

  28. A magas, harmincas éveiben járó, szemüveges nőgyógyász hosszú, fehér köpenye meglibbent a klinika nyitott ablakán beáramló enyhe, tavaszi szélben, amikor kedves arccal felállt a székről, és lassan közelebb lépett hozzánk, először a férjemre, a mindig higgadt Gavin gesztenyebarna, várakozástól csillogó szemeibe nézett, aztán felém, a feketebőrű, élettől és erőtől kicsattanó, tizenkilenc éves lányra fordította a tekintetét, aki az anyja minden tiltakozása ellenére hozzáment ehhez a szeretetteljes, csupaszív, dán származású történelemtanár-hallgatóhoz, ki úgy szorította a kezemet, mintha a halálos ítéletemre várna, barátságosan mosolyogott, és egy apró bólintás után kiment a kórteremből, magára hagyva két, örömtől könnyező, szerelmes fiatalt egymás nyakába borulva.

  29. Felállt, fordított a mohazöld medálon – és tudta, hogy nem állhat senki az útjába, mert bár nagykorúságának elérése ellenére nem kapta meg a törvények szerint neki járó hatalmat, és bár a gyámja rábizonyította édesanyja balesetnek tetsző meggyilkolását, és felsorakoztatta ellene a legjobb zsoldosokat, az utóbbi öt évben a vadászatnak álcázott erdei sétákon aprólékosan megszerzett varázserejénél fogva kezében soha nem látott, nem várt és csak félelemmel emlegetett, nem evilági hatalom összpontosult; s kiment, és az ajtó felé haladtában elég volt egyetlen pillantást vetnie a körben heverőkre, hogy megállapítsa, ezek a testek legfeljebb a dögkutat és nem a ténylegesen megoldandó kérdések körét gyarapítják.

  30. Érted, ott ülünk mind, Petra darálja a szövegét, és én lennék a következő, egyszer csak látom, hogy Maja nagyon néz, lenézek a nadrágomra, és naná, hogy a legrosszabbkor felállt, mert a Kisszabónak olyan hangja van, hogy beleőrül az ember, és pont jön be Béci, a szerencsétlen mindig elkésik mindenhonnan, és próbálom mutatni neki, hogy helyzet van, nézek rá szépen, hátha jófej lesz és kiment, erre a szemét hangosan benyögi, hogy mi az, Karesz, ennyire örülsz, hogy látsz, és mindenki rámnéz, Petra leguggol és úgy röhög, képzelheted – na, a Béci nyolc napon túl gyógyul, én meg mától nem járok a színjátszókörbe.

  31. A kiscicát néztem, azt, amelyik az ablakpárkányunk szélén ült és, mint szoktam, most is odamentem hozzá, hogy neki adjam azt ami a reggeli szendvicsemből maradt, és ő olyan lelkesedéssel vetette magát rá a maradék falatokra, mintha finomabb étel nem lenne a földön, de ahogy néztem az éhes kismacskát, kezdett derengeni bennem, valami ami átjár és ,melengeti a bensőmet és talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a macska és énközöttem kialakult a barátság, de nem rágódhattam ezen tovább, mert ő felállt és rám nézett egy pillanatra, de mintha ő lenne a megtestesült közöny, üres arckifejezéssel kiment a nyitott ablakon a poros utcára.

  32. Há’ sejtettem én, hogy baj lesz, amikor a Bicós Pista felállt a Betérő közepén, és elkezdett hadonászni azzal az izével, buktam is az asztal alá, lássa a fejemen a kötést, de azér’ ezt nem hittem volna, há’ más is fel szokott önteni itt a garatra, mármint nem én, mert nem azér’ van bekötve a fejem, tudja, hanem az asztal miatt, és én télleg csak akkor láttam, hogy segíteni kellett volna, amikor a Pista má’ kiment, és az Annus fejéből a lábamig folyott a vér, mint lyukas hordóból a kadarka, mármint az olyan, tudja, amit a Sárika még nem vizezett fel.

  33. Felállt, két karján megfeszültek az inak, amíg kiemelte elgémberedett testét a székből, amely évtizedeken keresztül szolgálta, lába helyett lába, pihenőhelye volt, megjelenésének örökös és elmaradhatatlan kelléke volt, mert a kisvárosban nem ismerte senki nélküle, sem a pék, sem a hentes, sem a virágárus nem látta sohasem a szépen megmunkált háttámlájú kerekesszék nélkül, amely éppen olyan elválaszthatatlanul tartozott őhozzá, mint amilyen menthetetlenül és végérvényesen hozzátartozott az ő megrokkant alakja a poros kisváros jelentéktelen látképéhez, de ha lelki szemei előtt valaha is megjelent ez a látkép, s a saját alakját felfedezte rajta, a széke sosem volt vele, ezért szenvedett órákig és kiment.

  34. Állandóan ugyanaz a rémkép kísértette, egy élettelen báb háborítatlanul lebegett a halál óceánjának mozdulatlan vértükrén – amíg a bíró kalapácsa le nem sújtott, a báb akkor süllyedni kezdett, magába olvasztotta őt a mélység, pusztán végeláthatatlan ború maradt utána, a fekete némaság sikítva visszhangozta az ítéletet: ártatlan; egy ártatlan gyilkos – valamilyen egészen groteszk módon még mulatságosnak is találta, belül gúnyosan kacagott a gyászruhát öltött, abszurd valóságon, ha a perzselő düh nem égeti úgy a torkát, talán hangosan felnevet; szépen, apránként emésztette fel a harag, végül mindössze egy kiutat hagyott neki, azon indult el; felállt és kisétált, ujjai a táskájába rejtett pisztolyt kutatták.

  35. Felállt és kiment, mert világ dús kárpitjából, melyet hangokból és illatokból szőttek, egy szál kihúzódott és tudnia kellett, mi az – nem a padláson mocorgó meleg testek neszezése, nem a tálkájába csurranó édes, édes, édes tej, nem a kutya nyüszítése és nem a simogató és marasztaló kezek nyűge az, hanem a hold hívogató éneke, amely felborzolja a szőrét, igen, énekelnie kell, titokzatos útjain járva hívogatnia azt, akit mindig is ismert, dorombolva hemperedni a lábai elé és mikor magára eszmélve kijózanodik, hűvösen tisztogatni a bajuszát, hátat fordítani és menekülni, vissza, a pamutgombolyagok, puha párnák és tonhalkonzervek közé, ahol még tudják, ki ő.

  36. Zoltán először visszahuppant a tolószékbe, izzadságtól gyöngyöző homlokkal, keze kifehéredve a karfán, és néhány pillanatra lehunyta szemét, hogy aztán kinyitssa, elszánt tekintettel, száját összeszorítva, remegő lábakkal felálljon, először egyik, majd mindkét kezével megkapaszkodva a járókeretben, egy kicsit dülöngélve, de állva maradjon, büszkén, mint aki olimpiai érmet nyert kitartásból, aztán elinduljon, egyszerre egy apró lépést megtéve, egyik lábát a másik után, tekintetét mereven az ajtóra, mint célra, mint jutalomra szegezve, legyőzve lába újbóli remegését, legyőzve a betegség sötét, félelembe húzó erejét, végiküzdje magát a végtelennek tűnő távolságon, és kimenjen az ajtón, diadalittasan, hogy bebizonyíthassa: a rák nem sosem arathat győzhet felette.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük